II. 11. Szeretnél róla beszélni?

Kedves Olvasóim!

Meghoztam a folytatást, ami ugyan nem lett valami eseménydús, de ígérem, a következő jobb lesz! ;) Mindenesetre nagyon köszönöm a szavazatokat, kommenteket és követéseket. Remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást! :)


 

SAMANTHA WOOD

 

 

Ismerős az az érzés, amikor annyira fáj a szíved, hogy ordítanál? Fontos, hogy támogasd őket, te viszont egy másik kontinensen vagy, messze a családodtól és nem tudsz rögtön mellettük lenni, pedig most lenne a legnagyobb szükségük rád?

 

Próbáltam nyugtatni légzésemet, de nehezen ment. Egy idő után már valamennyire könnyebben kaptam levegőt, de aztán a telefonomra néztem és újból magával ragadott a zokogás. Egyből válaszoltam, megígértem anyának és Leah-nek, hogy amint tudok megyek. Többször át kellett olvasnom az üzenetet és újragépelnem, mivel a sós cseppek, amik egyre gyorsabban csorogtak végig arcomon, ellepték a képernyőt. Egy mellettem heverő zsebkendővel itattam fel könnyeimet, majd ismét sírni kezdtem. A lepedőt markolásztam és idegességemben minden létező káromkodást elmormoltam. Halk léptek zavarták meg füleimet, majd Perrie kuporodott mellém és a hátamat simogatta. Egy bíztató mosolyt eresztett felém, viszont nem tudott megnyugtatni. Ennek ellenére jól esett, hogy idejött. A sírásom pár perc múlva abbamaradt, hiszen elfogytak a könnyeim. Kétségbeesetten a lányra emeltem tekintetemet, míg ő értetlenül nézett fel rám.
 

- Szeretnél róla beszélni? - kérdezte már harmadszorra, mire megráztam a fejemet. Az arcomhoz nyúltam és abban a pillanatban ismét forróság öntötte el szemeimet és már éreztem is, ahogy a legelső könnycseppek buggyanak ki szemeimből. Végül rávettem magam és felé fordítottam a mobilt. Láttam, amint tekintete hamar végigszalad az értesítéseken, majd egy nagy sóhajjal visszanyújtotta. - Ha gondolod, foglalok helyetted egy jegyet a legközelebbi  gépre - mondta teljesen komoly arckifejezéssel, mire aprót bólintottam. Előhúzta a zsebéből az iPhoneját és gyorsan intézkedni kezdett rajta. Egy másodpercre sem pillantott fel, csak akkor amikor már végzett vele. Kopogtak. Feltápászkodott az ágyamról és az ajtó felé közeledett. Nem bírtam tovább, ismét záporozni kezdek könnyeim és sietősen igyekeztem eltüntetni őket, de teljesen felesleges volt, a következő pillanatban már az újabbak folydogáltak.

 

Niall rémült személyével találtam szembe magam. Arcán rengeteg érzés tükröződött egyszerre. Szeretet, gondoskodás, döbbenet, idegesség, féltés, aggódás. Ahogy az előbb Perrie is, ő is ugyanazzal a lendülettel vágta le magát mellém. Kezei közé vette arcomat, majd csak némán szemeimbe nézett. Hüvelykujjával megsimította ajkaimat és egy félmosolyt erőltetett magára. A következő zsebkendőért nyúlt, hogy felitassa záporozó könnyeimet.
- Nincs semmi baj, nyugodj meg kicsim - búgta lágyan a fülembe, majd magához vont és szorosan átölelt úgy, mintha soha nem akarna elengedni. Nyomott egy puszit a hajamba, majd a szőkeségre nézett és megkérdezte, hogy mi történt. Mielőtt még válaszolhatott volna, odaadtam a fiúnak a telefonomat, aki sokkolva olvasta el a sorokat. - Nem akarok konkrét következtetéseket levonni, de..
- Igen. A bátyám valamelyik haverjához ment bulizni, ellopták a mobilját és a sürgősségin van. Los Angelesben, a kurva életbe! - sziszegtem és amint befejeztem, Niall az ölébe húzott és próbált megnyugtatni. A mellkasára dőltem és valamelyest segített rajtam, hogy hallottam a kettőnk szívdobogását. Az övé egy kicsivel volt csak lassabb mint az enyém, de az sem volt a normális értékeken belül. Aggódott érte.
- Hánykor indul a következő gép? - fürkészett kék íriszeivel és alsó ajkába harapott.
- Fél tízkor száll fel - mondtam, még mindig remegő hangomon, majd a táskámra pillantottam. - Ugye segítesz pakolni?
- Persze. Én majd elrakok neked egy-két holmit, te addig hozd rendbe magad - bólintott egy halvány mosoly kíséretében, majd Perrie is csatlakozott.

Bezárkóztam a fürdőbe, némi tiszta ruhával és a törülközőmmel. Magam voltam, ezért nem féltem ismét szabadjára engedni könnyeimet, amik versenyt futottak egymással egészen az államig. Kezemmel hanyagul letöröltem, de semmit se segített, ahogy az előző próbálkozásaim alkalmával sem. Testem libabőrbe burkolózott, végigfutott rajtam a hátborzongató hideg. Arcomat tenyereimbe temettem és nekivágtam testemet a falnak. Nem éltem át nagy fájdalmat, amikor a gerincoszlopom a csempének csapódott, belül erősebb érzés fojtogatott. A zokogáshoz immáron társult a szaggatott lélegzetvétel is.

Aztán percekig csak némán bámultam magam elé és visszagondoltam az smsekre. Eldöntöttem, hogy erősnek kell maradnom, akármennyire is meggyengültem az utóbbi egy órában, az már nem számít. Tay sem örülne neki, ha ennyit bánkódnék, még azt sem tudom, hogy mi történt vele. Taylor. A mosdókagylónak támaszkodtam és megvizsgáltam a tükörképemet. Kisírt, vöröses szemek, feldagadt arc, repedezett ajkak, kócos haj. Kifésültem rakoncátlan tincseimet, majd kontyba tekertem. Levetettem a ruháimat, majd beálltam a zuhanyrózsa alá. Forró vizet engedtem magamra és akármennyire is igyekeztem ellazítani testemet a csordogáló folyadék alatt, nem sikerült. Szörnyen feszült voltam, ami miatt már nem is csodálkozom. Azt hittem, hogy egy rövid tusolás közben, majd nem fogok Taylor állapotán rágódni. Ó, dehogynem. Már az összes horrorisztikus jelenetet is elképzeltem és egyre jobban felhúztam magam. Pont akkor történik vele valami, amikor nem vagyok mellette. Ez is az én hibám lenne? Észre sem vettem, hogy az önmarcangolásom közepette kifolyattam a fél flakon tusfürdőmet. Alig maradt az alján, de még néhány alkalomra elegendő lesz. Alaposan beledörzsöltem a kellemes illatú szappant a bőrömbe, majd leöblítettem. Ha valami komoly baja lesz, nem tudom, hogy mit csinálok. Egyáltalán, hogy keveredett olyan emberek közé, akik valami rosszat akarnának neki? Tudtommal eddig nem volt semmilyen komolyabb ügye. Kezeim még mindig meg-megremegtek, miközben a törülközőmért nyúltam. Hajamat rekordgyorsasággal szárítottam meg, majd kifésültem és copfba fogtam. Felvettem egy egyszerű világos farmert, fehér virágmintás blúzzal. A smink semmit nem javított volna állapotomon és csak vesztegetném az időmet.

A szobában már csak Niall ült az ágyamon és idegesen dobolt lábaival, míg mellé nem értem. Kezét felém nyújtotta, majd összekulcsolta ujjainkat és felkapva a megpakolt táskámat, kifelé vezetett.
- Arra már nem volt időm, hogy a saját cuccaimat is összepakoljam, majd a többiek utánam küldik - intézte hozzám szavait, amíg a liftben meredtünk magunk elé.
- Nem kell, hogy velem gyere. Ezt nem kérhetem - ráztam meg fejemet, majd szorosabban láncoltam magamhoz, a búcsúnk perceiben. Ugyanis ha a repülőtérre érünk már nem lesz rá szabad pillanatunk. Rögtön be kell csekkolnom, így is késésben vagyok.
- Én viszont szeretnék, tehát megyek. A koncertet majd a srácok elintézik, nem lesz belőle baj, ha kihagyom - láttam rajta, hogy fájdalommal mondja ki ezeket a szavakat és tudtam, hogy mennyit jelentek számára a rajongók és nem hagyhattam, hogy miattam szomorkadjanak ők is.
- Dehogynem. Nem tartom helyesnek, hogy ezt tedd. Szépen itt maradsz, míg én elutazom. Úgy is hamarosan hazajöttök, akkor majd találkozunk. Amúgy sem akarnám, hogy ilyen körülmények között találkozz a családommal.
- Jó, megegyeztünk. Viszont amint leszálltál, írj vagy hívj. Ez akkorra is vonatkozik, amikor megtudtad, hogy mi a helyzet a bátyáddal. Ha bármire szükségetek van, csak szólj - karolt át védelmező kezeivel és a taxihoz mentünk.

Még átöleltem Niallt jeggyel a kezemben, majd egy hosszas csókot nyomott ajkaimra. Szívesen elvesztem volna újra szerelmes tekintetében és kék íriszeiben. Magammal hoztam volna, hiszen most nagy szükségem van rá, de a One Directionnek nagyobb jelentősége van az ő életében mint nekem. El kell ezt fogadnom, még akkor is, ha ő győzköd arról, hogy ez nem így van. Nem szeretném, hogy miattam kelljen elszakadnia a fiúktól és inkább hagyom, hogy foglalkozzon a karrierjével. Végezetül mélyen beszippantottam illatát és magamhoz húztam. Amint távolodtam hátrafordultam, még intettem egy utolsót. Viszonozta és egy halvány mosollyal ajkain, gőzölgő kávéval a kezében láttam utoljára, mielőtt beléptem volna a folyosóra.

Amint elhelyezkedtem az ülésemben és elmondták a szokásos, tájékoztató jellegű szöveget, kértem egy teát és csatlakoztattam a fülhallgatót a telefonomhoz. Pörgösebb, vidámabb dalokat játszottam le az út alatt, nem akartam újból elsírni magamat, ráadásul itt nagyobb közönségem is akadt volna. Igyekeztem alvással is kitölteni azt a hosszú utat, de egy percre nem sikerült kikapcsolnom. Hol a felhőket, a mellettem ülő harmincas üzletembert, a stewardesseket, vagy a már kihűlt teámat nézegettem. Elhatároztam, hogy folytatom Sophia könyvét, akármilyen nyögvenyelősen is ment a múltkor. Most jóval könnyebben haladtam és két órába sem telt míg kiolvastam a hátralévő részét. Engem megnyert az író és küldtem is egy rövid üzenetet Sophnak, hogy köszönöm, amiért odaadta. Másodperceken belül érkezett is a válasz és mint kiderült, nem tudja, hogy miért jöttem el Melbourneből. Őszintén örültem annak, hogy Niall nem mondta el mindenkinek ezt a dolgot, nem tudtam volna elviselni ilyen állapotban a szánakozó mondataikat. Rövidesen sikerült megunnom ezt a repüléses sztorit és tartalmas beszélgetésbe kezdtem egy - mint megtudtam, Ryan nevű - férfival. Lelkesen beszélt nekem a legújabb projektjéről, ami valamilyen százalékcsökkentésről szólt és fogalmam sem volt róla, hogy micsoda. Megkérdezte, hogy én miért utazom Los Angelesbe és csak annyit mondtam, hogy meglátogatom a családomat.

Mintha kilőttek volna, olyan sebességel száguldottam át a terminálon és pár percnyi integetés után, egy taxit is sikerült elfoglalnom. Idegességemben a körmeimet rágcsáltam és doboltam lábaimmal. Egész testem beleremegett, libabőröztem, amikor a sofőr megállt a kórház előtt. Ez a hatalmas fehér épület megijesztett és egyre jobban féltem a bejárattól. Sietve szedegettem a lépcsőfokokat, majd rögtön becsapódtam az információs pulthoz, ahol a betegek szobaszámát, elérhetőségét lehet megtudakolni. Illedelmesen, mégis sürgetve kérdeztem Taylor Wood után, majd meggyőztem a két nővért, hogy hozzátartozó vagyok, így felengedtek a második szintre, a sürgősségire. Lihegve szedtem a lépcsőfokokat és kitárva az ajtót robogtam be a folyosóra. Aput pillantottam meg, amint egy műanyag széken üldögélt és a szokásos rövid kávéját - tej és cukor nélkül - iszogatta. Egy aprót köhintettem, mire felém fordult és egyből felpattant, majd amikor odaértem, átölelt. Sokáig szorongatott úgy, mintha már egy éve nem látott volna, de nem zavart. Hiányzott a családom. Lassacskán sikerült kibújnom védelmező öleléséből, s kérdőre fogtam.
- Anya, Jason, Leah?
- Kislányom, hajnali négy óra van. Nem tudtak idejönni az érkezésedre. Én maradtam itt egyedül, hogy megvárjalak. Szépen együtt hazamegyünk és otthon alszol. Majd holnap reggel meglátogatod, rendben? - zárt ismét karjaiba, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
- Azért megnézhetem? Tulajdonképpen mi történt vele? Komoly a baj? Ugye minden rendben? - mondtam a 223-as szoba felé indulva, mire ő a csuklómnál fogva visszahúzott.
- Szeretném, ha ezt majd a fiatalember mesélné el, amint magához tér, lesz hozzá egy-két szavam.
- Amint magához tér? Apa, beszélj már! - kérleltem és ezt sosem szerettem benne. Mindig is terelte a szót és úgy irányította a beszélgetést, ahogy neki jó volt.
- Elvesztette az eszméletét, mivel begyógyszerezték. Különféle drogokat és nyugtatókat adtak be neki, amitől elkábult, így kirabolták. Illetve megverték, de szerencsére nincsen súlyosabb sérülése. Pár lila folt és zúzódás - ismertette velem Tay állapotát teljesen nyugodt hangnemben. Fogalmam sincs, hogy hogyan képes az ennyire komoly dolgokat ilyen állapotban elmondani.
- Istenem - már épp nyomtam volna le a szobája kilincsét, amikor egy nővér sietett hozzám.
- Ugye te vagy az a bizonyos Sam? - mosolygott rám kedvesen, a sötétkék keretes szemüvege mögül. Már-már szürke szemei kíváncsian csillogtak, szőke, rövid haja keretezte arcát.
- Igen? Az a bizonyos?
- Mindenki a nevedet mondogatta, amikor behoztuk a fiút. - kuncogott, mire én is elmosolyodtam.
- Szabad bemennem?
- Persze, csak csendben - mutatóujját a szája elé helyezte, mire bólintottam és halkan benyitottam a kis helyiségbe.

Egy kétszemélyes szoba volt, két ággyal és szekrénnyel. A szokásos, rémisztően tiszta fehér falak, egy ablak és egy ajtó, ami a fürdőbe vezet. Balra néztem, ahol a bátyám szuszogott. Közelebb léptem hozzá és feltérképeztem. Felfelé meredező haja, a lakknak köszönhetően még mindig egyben volt, zöld íriszeit most nem láthattam, pedig nagyon szerettem volna megcsodálni őket. Arcán kisebb foltok és sebek voltak, karjából csövek lógtak ki, míg minden máshol paplan fedte. Olyan volt, mint aki alszik, miközben nem is tudta, hogy hova került. A másik oldalon egy idősebb férfi feküdt, hasonló állapotban. Taylor mellé húztam egy széket, majd letelepedtem. Kezeim közé vettem nagy tenyerét és azt tanulmányoztam, közben fel-fel néztem rá, hátha egyszer kinyitja szemeit. Az éjjeli szekrényén mindenféle finomság lapult, de érintetlenül. Talán egy óráig is mellette lehettem és csak hallgattam, ahogy lélegzik. Mert lélegzett és nem volt nagy baja. Épségben megúszta ezt az egészet, pedig rosszabb is történhetett volna vele. Valamelyest megnyugodtam, mivel végre láthattam őt és tudom, hogy nincs ok az aggodalmamra. Apa beszólt, hogy ideje mennünk, így még egy utolsó puszit nyomtam a kézfejére, majd megsimítottam és kisétáltam onnan. Az egyik laboros hölgy meg is fenyített, mivel nem szokás ilyenkor itt tartózkodni. Hat lehetett már, amikor hazaértünk, nehezen hagytam ott a bátyámat. Miután kiléptünk a kórház ajtaján még tettünk egy hosszabb sétát, hogy beszélgessünk.

Fellélegeztem, amikor leparkolt a terepjáró a családi ház előtt és elfogott az a bizonyos de ja vu érzés, rég jártam itt. Próbáltam minél halkabban elfordítani a kulcsot a zárban és beosonni, rögtön az emeletre indultam. Gondolkodás nélkül Tay szobájába mentem és lepakoltam a holmijaimat. Jó lett volna, ha letusolok alvás előtt, de nem akartam felébreszteni anyut és Jasont. A szekrényéből kiválasztottam egy pólót, aminek jellegzetes illata volt. Nem igazán érdekelt mások véleménye, ahogy most sem és amúgy se látja senki. Általában a barátunk felsőjét vagy más ruháját szoktuk hordani, de én már kiskorom óta imádtam a bátyám cuccait felvenni, mert hatalmasak voltak hozzám képest és amikor távol volt tőlem, mindig az egyik pólójában aludtam. Egy sima fekete darabot választottam, aminek enyhe V-kivágása van, nincs rajta semmi extra, neki mégis ez a kedvence. Előhalásztam a táskámból egy melegítőnadrágot és azt húztam fel, majd bebújtam a puha paplan alá. Mocorogtam egy kicsit, aztán eldobtam a párnát a szoba másik végébe, túl nagy volt. Átfordultam a másik oldalamra és épp lecsuktam volna a szemeimet, amikor megpillantottam valamit.

A polcán régen CD-k, DVD-k és magazinok sokasága tornyosult, ellenben a mostani helyzettel, amikor csak néhány bekeretezett fénykép állt ott. Hunyorogva próbáltam kivenni a személyeket. Az egyiken apa, anya, Jason, Taylor és én voltunk. Egy külön képen Tay és a volt barátnője, akibe még mindig szerelmes, de a lány csúnyán szakított vele. Aztán ott volt az a fotó, amin ketten vagyunk. Tavaly előtti nyáron készült, a vidámparkban. Régebben mindig oda jártunk, ráadásul a néni, aki a jegypénztárban volt, mindig bejuttatott minket ingyen, mert anyu nagyon jó barátnője. Reggeltől késő estig ott voltunk és sokszor nem is ültünk fel semmire, csak vattacukrot ettünk egy padon és beszélgettünk. Eddig még nem is sikerült megértenem, hogy ő milyen fontos ember az életemben. Szörnyű, hogy egy ilyen helyzet képes csak előhozni ezeket az érzéseket. Visszaemlékezve azokra a napokra, egyszerre mosolyogtam és tapasztaltam, ahogy ismét hullani kezdenek forró könnyeim.

Soha nem akarok rá szomorúan gondolni, ezt hajtogattam, amikor még pici voltam és ő táborba ment. Akkor anyut ölelgettem egész nap és százszor elmondtam, hogy mennyire hiányzik. Ha minden igaz, akkor nem lett nagy baja, remélem, hogy tényleg ez az igazság és  apa ezt nem azért mondta, hogy megnyugtasson. Ha egyszer történne vele valami komolyabb baleset, vagy beteg lenne, egészen biztosan magamat hibáztatnám. Ahogy most is magamat hibáztatom, mert ha itt lettem volna, talán nem lett volna semmi baja. Ő elég rendes srác ahhoz, hogy ne csináljon hülyeséget. Nem tudom, hogy mi kellett ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön. Ha pedig az egész miatt az a valaki a hibás, aki egykor megkeserítette az életünket, akkor nagyon megfogja bánni.